Az utolsó lehelet - 2016. március 24.

 

EMIL ISAC: HA MEGHALOK

 

Ne bánd fiam, ha meghalok,
Értem sírnod sem kell,
Hisz én vagyok te, s te vagy én
Nem hagylak soha el.

Világra hangom szólított,
Léted, létembe fog.
Könnyem keresztelt, s búm nyomát
Hordozza homlokod.

Ne emlékezz rám búsan
Hű társam, hitvesem
Már megadatott nékem
Emlékben fénylenem,

Ne emlékezz rám búsan
Testvér, rokon, barát…
Add meg a könnyet,
Élj és szeress tovább.

Addig vagyok, míg élek
Szívetekben, bennetek.
Ember voltam mindig:
Ezért szeressetek!

Kedves Család, Tisztelt Gyászolók!

Megrendült szívvel, könnyező szemmel, fájó lélekkel kellett ma találkoznunk egy olyan alkalomból, melyet senki sem vár, melyre mindenki félelemmel gondol.

Ismét próbára tett bennünket a kegyetlen halál, elment közülünk valaki, kit már nem nyomasztanak a hétköznapok gondjai, és nem kínoz semmilyen betegség.

A halál elragadta őt könyörtelenül az élők sorából. Itt a földi maradványok láttán testközelben érezzük az elmúlást, és torkunkat görcs szorítja el. A vér lelassul ereinkben az idő, megáll most felettünk. Mindannyian tudjuk, hogy előbb vagy utóbb mindannyinknak távoznunk kell, miért hát mégis, hogy amikor ez a bizonyosság valóra válik, mégsem akarjuk elhinni, nem tudunk beletörődni?

Születünk, élünk és meghalunk. Milyen egyszerű dolog ez. Nem kell magyarázat, hogy megértsük: a születésével, mindenki magával hozza a halált is.

Hiszen életünk csak bérelt szállásunk, ideig-óráig az otthonunk. Az ember élete a világmindenség végtelen folyamatában csak egy múló, rövid pillanat, mégis mennyi minden: öröm és bánat, boldogság és keserűség, munka és fáradság, szeretet és odaadás fér el benne. Az emberi életet ezek a dolgok töltik meg tartalommal, melyek megszépítik, kiteljesítik életünket, és értelmet adnak annak. Fiatal korunkban az élet csábítóan mosolyog ránk: virágot szór életutunkra és mi azt hisszük, hogy ezek a virágok elkísérnek a sírig. Aztán rájövünk, hogy az életünk egy küzdelemsorozat, mely önálló életünk kezdetén indul el.

Küzdünk, hogy szebb, jobb könnyebb életünk legyen. Szakadatlanul dolgozunk, hogy minden tervünket valóra válthassuk, és sokszor nem akarjuk tudomásul venni, hogy pihenni is kellene, élvezni az életet.

Aztán hirtelen megszakad a fonál, a munkánk befejezetlen marad és csak az itt maradók érzik az elmentek hiányát…

Tudjuk, emberi értelemmel felfogjuk, hogy minden életnek elmúlás kell, hogy legyen a vége. Itt kell hagynunk szeretteinket, örömeinket, bánatainkat.

Tudjuk, hogy az idősebbeket a fiatalabbak váltják fel és folytatják elődeik megkezdett útját. Mégis az elmúlás, a halál mindig szomorú esemény az ember életében. Minden búcsúzás fájó, de az utolsó búcsúzás, amikor nem éltet már a viszontlátás reménye, mikor örökre el kell válnunk valakitől, aki mienk volt: ez a búcsú a legfájdalmasabb…

Most a legfájdalmasabb búcsú perceiben kötelességünk még egyszer felidézni, azokat a történéseket, eseményeket, melyek hatottak ránk, s melyet elhunytunk megélt.

Egyetlen esemény sem volt azelőtt ennyire végérvényes. Eddig mindig adódtak lehetőségek az újrakezdésre, tervekre, eddig mindig megadatott az ébredés, a még legnyugtalanabb éjszakák után is, mindig megvolt egy embernek a közelsége, búcsúzások után is az üdvözlés lehetősége; volt hazatérés, megvolt ez a magától értetődő elmenetel és visszatérés, de egyetlen pillanat sem volt mindeddig végérvényesen az utolsó. Most azonban közvetlen közelünkből vesztettük el:

Visegrádi Zoltán 1951. január 14-én született, egyszerű, munkáscsaládba, szüleinek első gyermekeként, majd Őt követte két testvére, Katalin és Adolf. Szüleik mindhármukat odaadó szeretetben nevelték, mindig a jóra, szeretetre tanították őket. Szülői példamutatással terelgették a testvéreket, hogy az életben megállják a helyüket. Jó testvérekként, a közös barátokkal együtt élték meg a gyermek és ifjúkoruk örömeit, apró csínytevéseit, és felnőttként is őszinte szeretettel voltak egymás iránt.

Első hosszú távolléte a családtól, szeretteitől a katonaság 3 év (1969-1972) ami mély nyomot hagyott az életében, hogy ilyen soká korlátozták a szabadságában.

1974. augusztus 11. házasságot kötött Máriával, aki egy fiúgyermekkel ajándékozta meg.

1975. július 24. született első gyermeke, Zoltán

A születést hamarosan gyász követte, amikor 1976. novemberében, korán elveszítette Édesapját.

1983. november - Feleségétől 9 év házasság után elváltak, de csak a házastársi kapocs szűnt meg, volt házastársával egy életre szóló barátságban maradtak. Ezután sem hagyta soha magára családját, mindig számíthattak rá, és ő is számíthatott rájuk.

Közös otthonuk megteremtésének ideje alatt kötött egy életre szóló barátságot igaz barátaival, Bandiékkal, mely kötelék most megszakad.

1983. nyarán jött egy új szerelem: Ilona, akivel élete végéig, 33 évet élt szeretetben, élettársi kapcsolatban.

1986. decemberében, második gyermeke is megszületett Viktória, az élettárstól.

Régi és új családja rendhagyó módon jó barátságban volt, közöttük Ő volt a kötelék. Gyermekeinek így lettek édes és „sós” anyukái, és számtalan nagyszülei.

2005. július, elveszítette testvérét Katalint 2006. augusztusában pedig édesanyját.

Fontos volt számára a szabadság, ez meghatározó volt egész életében.

Ezt a szabadságot élhette meg abban a vállalkozásban, ami az élete volt. Önálló, fuvarozó vállalkozóként, egy nagy csapat élén, 14 éven keresztül (1989-2002) számos családnak segített megteremteni a megélhetést. Szerette az autókat, imádott vezetni, ez volt a szakmája. Élte a kamionosok különleges életét, rótta az utakat, bejárta a világot, élvezte a szabadságot. Ám ez a szakma felelősségteljes embert kíván. Biztonságosan vezetett, mert tudta, hogy a család hazavárja.

Egész életében azért dolgozott, hogy megteremtse családjának az anyagi biztonságot.

Jó volt mellette lenni, mert mindig erőt és biztonságot sugárzott. Köszönjük a sorsnak, hogy itt járhatott közöttünk.

2011-ben vonult nyugdíjba.

Szerette a nyugalmat, a békességet, az igazi nyugalmat kedvenc helyén, a hétvégi telken találta meg. Szinte minden idejét ott töltötte. A csendben, a természetben, ahol csak a madarak hangját lehet hallani, a kék eget és a minden évszakban, más színben pompázó növényeket látni. Kertészkedett, élvezte a nyugdíjas évek szabadságát, de soha nem tétlenkedett. Imádta a virágokat, az állatokat. Maga köré gyűjtötte a kis háziállatokat, hogy gondoskodhasson róluk.

Mindenki szerette, mindenkihez jó volt. Nyílt szívvel fordult az emberek felé, szerették, becsülték, tisztelték őt. Az Ő erényei a hiányosságaiban voltak. Soha, senkinek nem tudott nemet mondani, senkire nem tudott haragudni. Soha nem tudott kérni, akkor érezte jól magát, ha Ő adhatott.

Mindig fegyelmezett volt, szeretteiért a legnagyobb felelősséggel és a legjobb tudása szerint cselekedett, végezte a feladatait, élte az életét. Nem kímélte magát, soha nem vonta ki magát semmi alól. Gondjait magában tartotta, soha senkinek nem panaszkodott. Nem vette komolyan a szervezete apró kis jelzéseit, hogy kimerült, pihenésre lenne szüksége.

Talán az elfojtott érzelmek okozhatták betegségét, amikor egészségi állapotában, 2014-ben komoly változás következett be. Infarktusát abban az évben két szívműtét követte.

 

Betegségét nem vette komolyan, néha járt orvosnál, de a rákot senki sem vette észre. Távozása váratlan volt, mindenkit megdöbbentett. Senki nem gyanakodott arra, hogy komoly lehet nála a baj. Súlyos, gyógyíthatatlan betegségét elfogadással, lelki nyugalommal viselte. Ha tudatában is volt, hogy már rövid ideje van hátra, soha, senkinek nem beszélt róla. Ezzel is a szeretteit akarta megóvni az aggódástól.

Utolsó néhány hónapjának, heteinek minden percét kimondatlan, mégis érzékelhető szeretettel, és szeretetben, az otthonában, az élettársával, Ilonával töltötte. Kis jelzésekkel készítette fel családját az elmúlásra. Senkitől nem kért, és nem fogadott el semmilyen külső segítséget.

Utolsó óráiban, amikor láthatóan egyre jobban közeledett földi útja végéhez, fogadta el csak az orvosi segítséget, talán azért, mert képtelen lett volna szeretteinek fájdalmat okozni. Már nem volt rá esély, hogy meggyógyuljon, órák alatt veszítette el a tudatát.

Még utoljára megfogta társa kezét, megvárta, míg magára marad, majd nem sokkal ezután megszabadult a földi szenvedéstől, békésen eltávozott. Legyen megkönnyebbülés a hozzátartozóknak, hogy nem hagyott itt bennünket, fentről vigyáz ránk.

E szeretettre és tiszteletre méltó embertől fájó szívvel és megrendülten búcsúzik most családja:

testvére, Adolf és sógornője, Ibolya

elvált felesége, Mária

élettársa, Ilona

gyermekei, Zoltán és Viktória

anyósa, Ilona

menye, Betti,

veje, Péter,

unokái, Balázs, Dóra, Ráhel, Benedek és Rebeka

unokahúga, Katalin és családja

unokaöccsei, Tamás, Géza és családja

unokatestvérei, és családjuk

rokonai, Magdusék, Katáék és családjaik

igaz barátja, Bandi és családja

jó barátai, volt munkatársai, szomszédjai, ismerősei

Soha, senkinek nem tudott fájdalmat okozni, búcsúzzunk tőle hozzá méltón egy idézettel:

"Én nem haltam meg, az, ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek nevemen, beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig. Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek, csak én az út másik oldalán megyek."

Most ez az egyetlen és utolsó cselekedet, amit szeretett elhunytunkért, megtehetünk, hogy gondolatainkat rá irányítva szívünket kitárjuk azért, hogy hálával és szeretettel búcsút vegyünk tőle.

Most itt megyünk a Dunán, ahol virágok ezrei siratták az eltávozottakat, ahol milliónyi gyertya lángja lobbant már, és néztek a kicsiny lángokba azok, akik emlékeztek és nézzünk a lángok mélyére mi is.

Ismét megidézzük kedvesünk, szerettünk arcát. Lelkünk mélyén halljuk még hangját, bár nincs már szava, már nem néz ránk s mi, mégis látjuk tekintetét.

Még pontosan nem tudjuk, hogy mi maradt belőle, amit megőrzünk, amit megőriznek az itt maradottak az emlékezés, a szeretet, az élet szépségét és hatalmas erejét soha nem feledhetően.

A mindennapi küzdelmek során az életnek tesszük fel kérdéseinket, melyekre talán csak a halál felel. Ahol Ő van már nincs viszály, béke van, csend. Titkot rejt a hely, tudást, megbocsátást. Halottaink életükkel, sorsukkal tanítanak minket. Figyeljünk rájuk!

Valahányszor eltávozik közülünk szerettünk, jó barátunk, ismerősünk, valaki mindig kimondja ezt a mondatot:”Az élet megy tovább”.

Egyszerű mondat, de nagy igazság. Vigasznak szánjuk, amely átsegít a bánaton. Azt sugallja, hogy a halál az elválás bármilyen szomorú is, hozzátartozik életünkhöz – meg kell békülnünk vele.

Jönnek a hétköznapok, hol boldogok leszünk, hol küszködünk, ahogy ez már lenni szokott. Az élet megy tovább, de az eltávozottak nélkül semmi sem lesz már ugyanolyan, mint annak előtte.

A legtöbb, amit értünk tehetünk, ha megőrizzük életük fontos üzeneteit, szívük szeretetét, a számunkra fontos emberi értékeket, de soha ne feledjük, hogy halottaink legszebb, leggazdagabb nyugvóhelye – az élők szívében van.

Hiszen:

Csendesen alszik, megpihent végleg,
angyalok bölcsője ringatja már,
Nem jöhet vissza, hiába hívjuk,
emléke szívünkben otthont talál…

 

Nyugodjék Békességben!